Így mutatkozom be gyerekkorom óta, pedig az igazolványomban már az áll, hogy Nyáriné dr. Mihály Andrea. A Nyáriné Mihály Andrea könnyebben a számra jön, a dr-t gyakran elhagyom, valahogy kérkedésnek érzem, nem szeretem hangsúlyozni. A Nyáriné fontos előtag számomra, mert két szerepemre is utal: a feleség és anya szerepére. Ám, amikor azt mondom, hogy Mihály Andrea vagyok, akkor a szerepeim nélkül nevezem meg magam, mert Mihály Andrea vagyok akkor is, amikor anya, vagy feleség vagyok. Nem a névre, és annak elemzésére szeretném a hangsúlyt helyezni (bár önmagában is érdekes, hogy férfi vezetéknevem van, az Andrea jelentése pedig férfi, férfias, és világéletemben Misinek becéztek), hanem az önazonosság érzésére. Orvos, tréner, coach, feleség, anya: ezek szerepek, amely álarcént fedhetik el, ki is vagyok valójában. Márpedig, ha én Mihály Andrea vagyok, és ekként kapcsolódok más emberekhez, nem a szerepeimen keresztül, akkor az sokkal mélyebb és valódibb kapcsolódást tesz lehetővé, még anyaként is. Én az anyád vagyok, vagy én Mihály Andrea vagyok. Az anyád vagyok, aki meg akarja mondani, mit tegyél, vagy Mihály Andrea vagyok, aki őszintén kíváncsi Rád.
Tegnap megkérdeztem egy kliensemet, hogy mikor érezte magát utoljára felszabadultnak. Azt válaszolta, gyerekkorában. Kocogás közben tudok egy kicsit magammal foglalkozni, és elkezdtem azon gondolkodni, milyen gyerek is voltam én, hogy éreztem magam gyermekkoromban. Legelőbb nagynéném máig érvényes bélyege jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy hebrencs vagyok. Nos, ez közel az ötvenhez sem változott sokat, csak igyekszem magam jobban kontrollálni, hogy komolyabban vegyenek. Szóval milyen gyerek voltam? Hihetetlenül naiv, kíváncsi, lelkes, aktív, mindig sokat kérdeztem (ezt egy kedves rokonom emlegeti mindig, akit tinédzser korában rendre megizzasztottam a kérdéseimmel), őszinte bizalommal fordultam másokhoz. És boldog voltam. Ha belegondolok, hogy mi szükséges ahhoz, hogy másokhoz valóban kapcsolódjak, akkor nyugodt szívvel mondhatom: ennyi, és nem több. Vagyis a gyermeki énem.
A munkám mások fejlesztése, támogatása, mindegyik szerepem a segítésről szól. Hiszem, hogy a segítő a személyiségével gyógyít, a kapcsolaton keresztül (nem a módszertannal elsősorban). Ha képes vagyok Mihály Andreaként kapcsolódni, nem a szerepeimen keresztül, akkor leszek hiteles, és elfogadó, akkor nem építek láthatatlan falat (például a doktori címemmel). Akkor optimista és bizalommal teli vagyok, akkor vagyok önmagam. És eközben én is pont arra vagyok kíváncsi, hogy ki a másik: nem a szerepeire, hanem arra, kis ő valójában, hisz így tudok neki támogatást nyújtani.
Vagyok, Aki Vagyok (2Mózes 3,11-18) hangzik el Isten szájából. Ezt az igét most értettem meg. Ez nem a fensőbbségről, hanem az önazonosságról szól. Vajon Te mersz-e az lenni, aki vagy?
Dr. Mihály Andrea 