Sokan sokféleképpen vagyunk érintettek a koronavírus ügyben, és tele vagyunk aggódással.
Személyesen én aggódok
- magánemberként a családomért, különösen az idősebb tagjaiért; a most érettségiző gyerekemért, aki pillanatnyilag nem tudja, hogy zajlik majd életének egyik legfontosabb eseménye;
- vállalkozóként a bevételeimért, hisz kisvállalkozóként mi vagyunk a legkiszolgáltatottabbak egy olyan helyzetben, amikor iparágak állnak le;
- pszichiáterként, pszichoterapeutaként a klienseimért, akik egyébként is érzékenyebben reagálnak kritikus helyzetekben, mint lelkileg egészséges embertársaink, ráadásul a ránk nehezedő teher lelki oldalával még alig foglalkoztunk.
Nem aggódok azért, hogy
- mit fogunk enni, mert van elegendő élelmiszer az üzletekben, még Olaszországban is nyitva tartanak az üzletek, és van élelem;
- milyen programjaink maradnak el, és hogyan fognak zajlani a mindennapjaink itthon a négy gyerekkel (akik szerencsére járványügyi szempontból nem veszélyeztetettek), hisz többet lehetünk együtt, ráadásul nálunk ez jó buli;
- többet kell dolgoznom orvosként, hisz ez a hivatásom (és nem mondom le az általam vállalt külsős ügyeleteket a sem vészhelyzetben, sem normál kerékvágásban, sőt, ha szükség lesz rá, többet is vállalok).
Mindannyian jogosan aggódunk bizonyos dolgokon, és teljesen feleslegesen másokon.
Én aggodalmaim közepette hívő reformátusként a szívemnek egyik legkedvesebb igére támaszkodok, amiről teljesen más tekintetben írtam egy korábbi blogbejegyzésben, ám most új értelmet nyert:
2Tim. 1.7
“Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”
Amit leginkább kívánhatok mindenkinek, hogy ebben a helyzetben őrizzük meg az erőnket, a józanságunkat, és legyünk képesek a szeretetre. Akkor talán nem osztunk meg rémhíreket, hogy ne fokozzuk a pánikot; nem akarjuk túltölteni az éléskamrát, hogy a sorban mögöttünk állónak is jusson valami; és nem veszünk meg annyi fertőtlenítő kézmosót, hogy még egy év múlva is azt használjuk. Mert ekkor képesek vagyunk tekintettel lenni másokra is, és ez segíthet át bennünket ezen a kritikus helyzeten.
Dr. Mihály Andrea 