Időnként én olvashatom az igét a vasárnapi istentiszteletünkön. Ez hatalmas megtiszteltetés – és számomra különösen nagy kihívás: szinte minden alkalommal elérzékenyülök és el-el sírom magam a gyülekezet előtt. Ilyenkor az istentisztelet végén néhányan megkérdik: ugye nincs baj? Nincs – nyugtatom az aggódókat, egyszerűen csak megérint az ige. Az elmúlt vasárnap ismét vállaltam az igeolvasást. A lelkészünk előző este átküldte a felolvasandó szakaszt. Elolvastam, és rögtön mondtam a férjemnek: na ne, biztos hogy nem. Ez nem fog menni bőgés nélkül. De mit tegyek? Csak nem mondhatom, hogy: válasszunk már másik igét, ez túlságosan megérint! Elolvastam többször is. Gondoltam, majd “jól” eltávolítom magam az érzelmeimtől, profin csak felolvasom. Ment is egy ideig, aztán kudarcot vallott a stratégiám. Addig a sorig bírtam, hogy: “Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe.” De álljon itt az egész igeszakasz:
János Evangéliuma, 5. fejezet 1-9
Jézus beteget gyógyít szombaton a Betesdánál1 Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. 2 Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. 3 A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. 4 Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. 5 Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. 6 Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? 7 A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. 8 Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! 9 És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.
Nem igemagyarázatra vállalkozom. Ezt lélekből megtette a Lelkésznőnk és akit érdekel, meg is hallgathatja itt, mert érdemes: https://www.youtube.com/watch?v=2_Mdi-rnVME&t=32s
Pszichiáterként, de leginkább pszichoterapeutaként nem kérdés számomra, hogy azon tudunk segíteni, aki vállalja a testi-lelki gyógyulás nagyon nehéz útját és valóban akar gyógyulni. A segítségünkkel vállalhatóvá válik a saját szerepe és felelőssége a gyógyulásában, képes szembenézni a saját gátjaival, akadályaival, amely a gyógyulása útjában állhat. Én áldásként élem meg, hogy orvosként dolgozhatok és megélhetem azt, hogy általam vagy inkább rajtam keresztül is gyógyulnak betegek. Isten kegyelméből megtaláltam a hivatásom és sok kanyar után most igazán úgy érzem, hogy a helyemen vagyok.
Van egy beteg nálunk. Amikor bent vagyok, minden nap meglátogatom, mert nem a mi részlegünkön fekszik. Eddig azért küzdött, hogy megmozduljanak a végtagjai és most, hogy ez sikerült, azért, hogy ez elegendő legyen ahhoz, hogy ismét komolyabban lehessen rehabilitálni. Hát ezért érzékenyültem el annál a bizonyos mondatnál. Vajon érdemesek vagyunk-e rá, hogy mi legyünk az emberei és beemelhessük a medencébe?
Dr. Mihály Andrea 